Fontos!

 

 

Sziasztok!

   Most őszinte leszek veletek. Az elmúlt hetekben, hónapokban rengeteget gondolkodam azon, hogy igazán mit is akarok ettől az egésztől. A blogolás 2011 óta egy igencsak fontos részét képezi az életemnek, az aktuális történetemmel keltem, és feküdtem minden egyes nap, de mostanra rettenetesen belefáradtam. Nem egyszer előfordult az elmúlt időszakban, hogy leültem, megnyitottam az üres oldalt, és hosszas ideig csak bámultam a fehérséget. Igazság szerint ihlethiányról szó sincs, hiszen az elkövetkező összes rész történése már megszületett a fejemben, ennek ellenére valami miatt egyszerűen képtelen vagyok mondatokba formálni a gondolataimat.

   Tudom, hogy az előző bejegyzésemben még egy esetleges következő történetről meséltem, amit csak a Hope befejezése után akartam közzétenni, de mára már attól is elment a kedvem. Lehet, hogy szünet van, nem kell tanulnom, és a fél napomat az iskolában tölteni, mégis egyre kimerültebbnek érzem magamat.

    Amelett, hogy a blogolásra egyre kevesebb időm van, és egyre kevesebb a kedvem is hozzá, bele szeretnék kezdeni egy könyv megírásába. Egyelőre nincsenek komoly terveim vele, csakis saját kedvtelésre íródna a történet. Hajt a kíváncsiság, ki akarom magamat próbálni egy ilyen szituációban is, teremteni egy teljesen önálló világot, kizárólagosan fiktív szereplőkkel. Azonban nem szeretnék teljesen elszakadni a Forma 1 világától.. Kevés olyan köyvet találtam a piacon -pontosan kettőt-, amelyben szerepet kap a Száguldó Cirkusz, így én szeretném kihasználni ezt a lehetőséget.

   A terveim ellenére, illetve eltekintve attól, hogy végre képes voltam leírni őszintén a gondolataimat, a búcsúzás mégis fájdalmas, és gyötrelmes. De a kérdés az, hogy egyáltalán képes leszek véglegesen elszakadni a blogolástól? Hogyan fogja bírni a lelkiismeretem azt, hogy megszegtem a magamnak tett ígéretemet? Hogy cserben hagytalak titeket?! Nem tudom... Az is lehet, hogy pár napon belül jelentkezek, és sűrű bocsánatkérések közepette felteszem a folytatást, de az is, hogy ez a búcsú tényleg végleges lesz. Magamat ismerve eléggé kiszámíthatatlan, hogy melyik véglet fog bekövetkezni, de azt tudom, hogy nem szeretem az átmeneti megoldásokat.

   Óriási köszönettel tartozom mindazoknak, akik csak egy fél pillanatot is, de szántak rám az életükből. Akik pipákkal, kommentekkel boldogították a mindennapjaimat, akik miatt úgy éreztem, hogy érdemes írnom, és hajnali egykor is a billentyűzetem felett görnyednem. Köszönöm, hogy mindig számíthattam rátok, és sosem hagytatok cserben! Köszönöm, hogy ilyen hihetetlen aranyosak voltatok, és mindig vártátok a folytatásokat annak ellenére, hogy időnként igencsak megvárakoztattalak titeket.

   A blogolás fenekestül felforgatta az életemet, és olyan tapasztalatokkal gazdagottam, amelyeket örökké magammal fogok cipelni az életem során. Megtanultam egy kicsit nyitottabb lenni, mind az emberek, mind a világ felé. Új ismerettségeket kötöttem, és sokkal inkább mertem önmagam lenni. Sosem számítottam arra, hogy én egy blogot fogok vezetni, vagy hogy egyáltalán  írok. Egészen nyolcadikos koromig egy egyszerű iskolai fogalmazást is képtelen voltam egyedül megírni. Most pedig saját  könyvet szeretnék... Hát nem furcsa?!

    Sajnálom, hogy így kell véget érnie ennek a csodálatos kalandnak, amit talán most így sikerült is beárnyékolnom, de próbálok a jóra emlékezni, a mosolyra az arcomon, amikor végigolvastam a kommentjeiteket, és láttam, hogy érdekel titeket az én kis firkálmányom. Rengeteg örömöt szereztetek nekem egy-egy hozzászólásotokkal. Köszönöm Bloodorange-nak, Stellának, Deveczkének, Lonzitának, Andinak, és mindenkinek, aki velem tartott ebben az utazásban, azoktól akik csatlakoztak útközben, és azoktól is, akik csak elolvasták nyomtalanul a részeimet. Hiszen láttam a számokat, hogy mennyien nyitottatok meg egy-egy részt, láttam az oldalmegjelenítések számát, és tudom, hogy egy-két ismerősöm is olvasta a történetemet.

    Az utazás alatt sokat fejlődtem, és sokat változott az írói stílusom, és remélem, hogy a továbbiakban is képes leszek fejlődni, rátenni egy újabb, és újabb lapáttal. Az írás egy szenvedély, amely pillanatok alatt megfertőz, és örökre rabul ejt. Nem tudok szabadulni tőle, de talán nem is akarok. Szeretek írni, mondtokba formálni a kesze-kusza gondolataimat, látni, ahogyan egy apró ötletből, egy hirtelen bevillanásból egy egész világ épül fel. Az írásaim közül a Hope a személyes kedvencem, és nem azért mert ezt a sztorit írtam utoljára, hanem azért mert a témák, amelyeket pedzegetek benne, azok sokkal közelebb állnak hozzám, mint bármelyik régebbi történetem alapsémája.

    Ami a legjobban bánt az az, hogy nem vittem végig a szálakat, hogy nem fejeztem be a történetet, annak ellenére sem, hogy én megígértem magamnak, hogy többször nem esek bele ebbe a hibába.. Ennek ellenére most itt vagyok, és ezeket a sorokat pötyögöm, miközben  az ujjaim gyorsan járnak a billentyűzeten, nehogy legyen időm meggondolni magamat. Valaki felvetette, hogy írjak egy befejező részt, és akkor el van intézve az egész egy vállrándítással. Nos, én ebben nem hiszek. Hatalmasat csalódnék magamban, talán még ennél is nagyobbat...

   Tehát itt hagyok magam mögött egy félkész történetet, és cserben hagylak titeket, és magamat is. Bármennyire is tiltakozik a lelkiismeretem, de jelen helyzetben ez a legjobb döntés. Át szeretném mégegyszer gondolni a dolgokat, bár szerintem már fölösleges. A döntés már régen megszületett. Hogy a búcsú végleges, vagy átmeneti, azt még én sem tudom, de nem akarok hiú reményeket kelteni bennetek.

    Szeretném megköszönni a kitartásotokat, és a lelkesedéseteket, amellyel mindig fel tudtatok vidítani. Köszönöm, hogy itt voltatok nekem, és köszönöm, hogy megváltoztattátok az életemet!!

 

 

Minden vég egy új kezdet, és ahol egy ajtó bezárul ott egy másik kinyílik...

 

Remélem még találkozunk!

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!

 

 

 

16. rész- Elfeledett múlt, elveszett jövő?

Sziasztok!!

Most kellene következnie a sűrű bocsánatkérésnek, és a magyarázkodásnak, amit én most hanyagolnék. Nem akarom leírni, hogy az elmúlt hetekben miért nem volt időm írni, mert azokat a napokat jobb lenne lezárni véglegesen. Én kis naív azt hittem, hogy majd nyáron végre én rendelkezhetek az időm felett, és arra használhatom fel, amire akarom. Hát, óriásit tévedtem... Sok dolog jött közbe, sok minden hátráltatott, és szívta le az energiámat. Viszont kijelenthetem, hogy az ötven óra önkénteskedés ki van pipálva!! A Magyar Nagydíjra szóló jegyeim pedig itt nyugszanak tőlem alig pár méterre!! Idén már harmadjára fogok kilátogatni a Hungaroringre, mondanom sem kell, hogy tavaly a fellegekben jártam, és madarat lehetett volna velem fogatni a futam után!!! Egy tavalyihoz hasonló eredménnyel én teljes mértékben ki lennék békülve! :D

De most a történetről. Előző bejegyzésemben említettem, hogy kb. még 10-12 rész van hátra a Hope-ból. Nagyjából már megírtam a "forgatókönyvet" már csak papírra kéne vetnem a gondolataimat. Mire nem jó a nyaralás?! Illetve említettem, hogy egy új történet kezd körvonalazódni a fejemben. Egyelőre az én meglátásom szerint csak a Hope után hoznám nektek a részeket, mert a múlt már többszörösen igazolta, hogy nekem valami miatt nem megy egyszerre két történet vezetése. Valami miatt egy idő után csak az egyik sztorihoz van ihletem, a másik meg szép lassan teljesen eltűnik a fejemből.

Nah a lelkiismeretem durcásan dörömböl az ajtón... Szóval... Én rettenetesen sajnálom, hogy csak most sikerült részt hoznom, és marhára szégyellem magamat, de egyszerűen tehetetlen voltam...

És akkor következzen a rész, amihez mindenkinek nagyon jó olvasást kívánok! :)

 

 

   Álmosan pillázott az újságírók alkotta végtelen kavalkádra, miközben retináját, mint parazita támadta meg a vaku fel-felvillanó vakító fénye. Ujjait lassan húzta végig ráncokkal tüzdelt homlokán, és mellkasát egy halk, és fáradt sóhaj hagyta el, miközben lábai türelmetlen táncot jártak a fehér lapokkal beborított padlózaton. Kezével feszülten nyúlt az ásványvizes palackért, melyet megragadva ingerülten emelt a szájához. - Már csak negyed óra- halk suttogás ütötte meg a füleit, mire meglepődve kapta fel fejét a hang irányába. Szemeiben egy bíztató szempár tükröződött vissza, mire az angol férfi már nyugodtabban helyezte vissza az ásványvizét az asztalra.- Komolyan mondom, még egy kérdés, és én..- szívta be feszülten a levegőt, miközben bosszúsan megforgatta a szemeit.

- Matthew Brand, The Independent- állt fel egy újabb újságíró, aki magabiztosan kihúzta magát, és tekintélyparancsolóan körbenézett a megjelent versenyzőkön, és médiás munkatársakon.

- Szerintem készülj- mosolyodott el az oviedo-i férfi, és kezét a szája elé helyezte ezzel is eltakarva azt a széles, és görbe vonalat, mely levakarhatatlanul gubbasztott az arcán. Az angol pilóta csak megforgatta a szemeit, majd tekintetét inkább az egyik közelben helyet foglaló médiás szakember karórájára szegezte.

- Az én kérdésem is Lewis-hoz szólna- a brit világbajnok mellkasából egy megadó sóhaj szakadt fel, miközben szúrós pillantásokkal pásztázta végig a férfit. Az idegesség lassan elhatalmasodott felette, azonban ingerültségét egy apró műmosollyal próbálta leplezni. - A balesetről rengeteg cikk, és nyilatkozat látott már napvilágot, azonban te mindig visszautasítottad a kérdéseket...

- Talán volt okom rá- motyogta maga elé, miközben vérnyomása már rég az egekbe szökött, míg ujjai egyre feszültebb ütemet táncoltak a jobb térdén.

- Tessék?

- Semmi- legyintetett- folytassa nyugodtan- erőltetett egy újabb mosolyt az arcára,  és érdeklődve pillantott a szenzációhajhász firkászra.

- Jól van- bólintott, majd folytatta.- Azt szeretném megkérdezni, hogy itt a Forma 1-ben, amely megköveteli az állandó 100%-os figyelmet, hogyan tudsz elvonatkoztatni a balesettől, attól, hogy akár sokkal rosszabbul is járhattál volna?- kíváncsian emelte tekintetét a csokoládébarna szempárra, mely egy pillanatra lecsukódott a kérdés hallatán. Az angol férfi testén egy apró, de mégis vészjósló remegés futott végig, mely a benne kitörni készülő pánik első előjele volt. A szörnyű emlékképek ugyanúgy hálózták be a gondolatait, mint napokkal ezelőtt. Viszont nem akart pont most, pont itt kiborulni a kamerák kereszttüzében, és a pilótatársai ölelésében, így egy nagyot nyelve, némi higgadtságot erőszakolt a tekintetébe, és tudatosan próbálta csökkenteni eszeveszett pulzusszámát.

- Én..- suttogta, de szavak nem hagyták el hangtalanul mocorgó ajkait, melyek szinte remegtek az idegességtől, és a kétségbeesettségtől. Azonban zaklatott, és hangos levegővétele egyszersmind megtöltötte a sajtóközpont elnémuló épületét, melyben szinte tapintani lehetett a felgyülemlett feszültség sűrű, és nyomasztó egyvelegét. Félt... Nem akarta, hogy gyengének, és sebezhetőnek lássák, nem akarta, hogy tudják, hogy ez a kérdés mennyire szíven ütötte.

- Lewis?- az újságíró türelmetlenül törte meg a pillanatokra beálló csendet,  majd  várakozóan tekintett az angol pilótára, akin tisztán látszott, hogy még mindig eléggé mélyen érinti ez a téma.

- Én... igyekszem a legjobb formámat nyújtani a hétvégén - hangja bizonytalanul szólt, mégis magabiztosan tekintett a firkászra, aki bár csalódottan vette a brit világbajnok válaszát mégis visszaült a székébe.

- Minden rendben?- a spanyol pilóta aggódóan pillantott versenyzőtársára, aki arcát a tenyerébe temetve elmélyedve bámult maga elé.

- Megvagyok- kezdett bősz bólogatásba, és ajkait egy halvány mosolyra húzta.

- Ez nagyon őszinte volt-  az oviedo-i férfi felhúzott szemöldökkel kedzte méregetni az angolt.- Lewis..

- Nando- fordult nagy hévvel a spanyol versenyzőhöz- Minden a legnagyobb rendben- feszülten tagolta a szavakat, míg hangja erélyesen szólt.

-  Jól van, felfogtam- tette fel védekezően a kezeit.- Egyébként  jössz az esti pilótabulira?

- Még nem tudom- válaszolta bizonytalanul.- Talán elmegyek- tette hozzá egy laza vállrántás közepette.

- Nico nagyon be van lelkesülve- nevetett fel, ahogyan  lelki szemei elé betáncolt Nico részeges sziluettje.

- Az biztos-  kezdett el vigyorogni a brit pilóta is.- Egyébként talán végre leszálltak rólam. Már vagy öt kerek perce nem kaptam egyetlen egy kérdést sem- húzta ki magát elégedetten a székében.

- Most szóltad el magadat. Szerintem ott, az a fószer kipécézett magának-  biccentett a szemüveges újságíró felé, miközben arcára  egy gúnyos mosoly ült ki, ezzel is idegesítve versenyzőtársát.

- Mark Sallow, The Times- mutatkozott be a médiás, majd felállt a székéből.-  Az én kérdésem Lewis-hoz szólna-  mondta  tekintetét a brit pilótára emelve,  aki hitetlenkedve rázta meg a fejét a Ferrari világbajnokára pillantva.

- Ezt nem hiszem el- sóhajtott fel,  mire az oviedo-i férfi halk kuncogásba kezdett. Az újságírót azonban nem zavarta meg az angol unott, és morcos arckifejezése, így egy kisebb szünetet hagyva, folytatta a mondanivalóját.

- Tehát, mit gondolsz, mi a kulcs az idei világbajnoki cím megszerzéséhez?- hangzott el a kérdés, mire a McLaren versenyzője megemelve a mikrofont szóra nyitotta a száját.

- Azt hiszem, inkább a megbízhatóság, mintsem a kiugró produkciók jelentik majd a világbajnokság megnyerésének kulcsát. Szóval Valenciában is egy jó eredményt kell szereznünk.”- fogta rövidre a választ, majd jelezve, hogy befejezte a mondandóját, és nem kívánkozik tovább fecsérelni a szót, határozottan hátradőlt a székében.

- Én megmondtam- fordult mosolyogva az angol pilótához, aki nyugtalanul dobolt a térdein, miközben lábai szűntelenül jártak.

- Kezdek megőrülni már ezektől a hülye firkászoktól. Nincs jobb dolguk, mint állandóan engem baszogatni?!- válaszolta hangjában tömény cinizmussal, mire a hátsó sor érdeklődve emelte tekintetét a két férfira.

- Uraim, valami probléma van?- a sajtótájékoztató vezetője érdeklődve futatta végig szemeit a mocorgó pilótákon, akik  azonban egyöntetűen megrázták a fejüket, és kiegyenesedve a székükben előreszegezték tekinteteiket. - Jól van, akkor folytassuk. Jöhet a következő kérdés (?)- kérdezte, bár kérdése sokkal inkább kijelentésnek hatott. A válasz pedig nem lehetett más, mint egy  egyhangú ,,bólogatás hullám", mire a negyvenes férfi elégedetten biccentett a sajtóskollégák felé, akik, mint ragadozók próbáltak lecsapni a kínálkozó lehetőségre.

°°°

    Ajkai megmerevedtek, míg a csók mámorító íze, lassan veszett el a kijózanító valóság kegyetlen oltárán. Kezeit az erős, és izmos mellkasnak döntve határozottan tolta el magától a szenvedélytől fűtött férfit, miközben zavartan kapta el tekintetét  a kékségekről. Szíve  hevesen lüktetett a mellkasában, míg a vér eszeveszett iramban száguldott az ereiben. Ujjait lassan húzta végig vágytól remegő ajkain, és tekintete félve találkozott a kék szempárral, mely várakozóan tekintett rá. Nem tudta, hogy mi tévő legyen, ez a csók teljesen összezavarta. Nem számított rá. Mint derült égből villámcsapás rengette meg bizonytalan pillérekre épülő, elképzelt világát, melyet arcán cinkos mosollyal, kegyetlenül összedöntött.

- Cosette- suttogta rekedtes hangon, és ujjai lassan simítottak végig a nő arcán, akinek a  bőre szinte perzselt a férfi érintései nyomán.

- Jens... én...- dadogta, miközben zavartan túrt bele gesztenyebarna hajába, mely lágyan omlott a vállaira.
- Cosette, ne mondj semmit!- a férfi keze gyengéden nyúlt a nő nyakához, míg hüvelykujja az állkapcsa alatti bőrhöz simult. A bizsergető érzés, melyet a férfi érintése váltott ki belőle, egyre erősebb lett a mellkasában, és szétáradva a testében szélsebesen haladt végig a karjain, és a lábain, egészen addig, míg végül minden egyes porcikáját el nem öntötte a forróság. Érezte, amint  a vére szétáramlik az ereiben, ahogyan azokat a nedves és telt ajkakat szemlélte, lélegzete is elállt, és nagyot nyelve szája résnyire nyílt. Ahogyan a férfi közeledett hozzá, és kezeivel körbeölelte az arcát, szempillái megadóan lecsukódtak, és átadva magát a csók varázslatos érzésének, kezeit szorosan fonta az izmos mellkas köré. Már nem tiltakozott, nyelvével tapogatóan fedezte fel újra az ismerős szájat, míg ujjaival szenvedélyesen túrt bele a férfi szőkésbarna hajába.

°°°

   

  Mellkasából egy mély sóhaj szakadt fel, amint kilépett a zord sajtóközpont hatalmas üvegajtaján, és napszemüvegét az orrára tolva lassan indult el a kissé kihalt paddockban. Azonban sokáig nem élvezhette a magány nyugtató érzését, hiszen pillanatok alatt egy újságírók alkotta sűrű embertömeg sereglett köré, míg a vakuk megállás nélkül kattogtak megörökítve ezzel minden egyes lépését. Az angol férfi azonban megpróbálta kizárni a külvilágot, és nem foglalkozni ezzel a  hatalmas felhajtással, mely megérkezése pillanatától kezdve körülveszi ezen a  versenyhétvégén, így rezzenéstelen arccal szaporázta meg lépteit, és célirányosan haladt a McLaren hatalmas Home-ja felé.

- Oh, hát téged is látni ma öcskös?!- húzta fel a szemöldökeit az angol nő, majd mosolyogva közelítette meg az ajtón belépő férfit.- Nah, hol egy puszi, vagy egy ölelés a te kedvenc kisebbik nővérkédnek?!- biggyesztette le a száját, és bociszemekkel pillázott.

- Eddig nem tudtam, hogy mi hiányzik az életemből- rázta meg szemforgatva a fejét, mire szúrós pillantásokat kapott a vöröshajú nőtől.

- Vicces vagy- tette keresztbe a kezeit, és sértődötten emelte fel a fejét.

- Ne játszd a duzzogós kislányt, nem áll jól neked ez a szerep!- mosolyodott el gúnyosan, és kezével végigsimított a nő arcán, aki inkább ellökte magától a férfit.- Hé-hé, milyen harcias itt valaki!- kuncogott.

- Két hónapja boxolok úgyhogy vigyázz, hogy mit mondasz, mert annak az aranyos kis pofikád fogja a kárát látni!- fenyegetőzött komoly tekintettel, de a végére mind a ketten elnevették magukat.

- Nah gyere ide!- tárta szét a karjait, és szorosan húzta magához az angol nőt, majd apró puszikkal hintette be vörös tincseit.

- Hiányoztál!- suttogta meghatódottan, mire a brit világbajnok még szorosabban ölelte magához a testvérét.

- Te is nekem- tolta el magától a vörös hajú nőt, hogy belenézhessen azokba a kék szemekbe, melyek mindig óvón tekintettek rá.

- Egyébként mi újság? Ezen a hétvégén is elpicsázol mindenkit? Hm?- kérdezte komolyan, mire az angol arcára egy halvány mosoly kúszott.

- Ki picsáz el kit?- a helyiségbe belépő francia nő értetlenül ráncolta össze a homlokát, majd két puszival köszöntötte az angol nőt.

- Lényegtelen- legyintett a pilóta.- Egyébként hol voltál? Nem, úgy volt, hogy a sajtótájékoztató után elmegyünk futni?- kérdezte, és kíváncsian pillantott fel a barna hajú nőre.

- De, úgy volt- sütötte le a szemeit.- Ne aggódj, be fogjuk pótolni!- boxolt bele játékosan a férfi vállába, miközban arcára zsivány mosoly ült ki.

- Örömmel hallom- fintorodott el.- Nah, de tényleg, merre voltál?- fordult teljes testével a francia nőhöz, és gyanakvóan kezdte fürkészni a tekintetét.

°°°

  Hope azonban egyre kétségbeesettebben lapozgatott élete albumában, melyben a képek helyén csak reménytelenül sötét foltok díszítették a már megsárgult lapokat. A pillanatok, melyek egykoron az életét alkották elvesztek a feledés végtelen homályában, és bármennyire próbált visszaemlékezni a múltja egy apró darabjára, törekvései mind kudarcba fulladtak. Csak egy arc lebegett a szemei előtt, egy csokoládébarna szempár nézett kitartóan farkasszemet vele, és ajkak durmoltak hangtalan szavakat a füleibe. Egy férfi költözött bele a gondolataiba, egy idegen, akiről bár nem tudott semmit, mégis mindennél, és mindenkinél ismerősebb volt a számára  ebben az emlékek nélküli, ismeretlen világban.

  Ismered az érzést, amikor egy régi fótóalbum kopottas fényképeit nézve, a merev, és mozdulatlan testek egyszercsak életre kelnek? -Ő nem ismerheti.- Amikor a kép már nem csak egy pillanat, amelyet foglyul ejtett az örökkévalóság, hanem sokkal inkább a valóság? A múlt egy darabja, mely a jelenben él tovább, s mely láttán húsz, harminc év távlatából is ugyanaz az érzés kerít a hatalmába?  Amikor megelevenedik egy emlék, és az elmúlt idők nosztalgikus mosolyával újraéljük azokat a perceket? -Ő nem élheti újra.- Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a szavak, ugyanazok az érzések, ugyanazok a hangok, illatok, pillantások, és ugyanazok a rezdülések?

   Emlékek, melyek által felidézhetünk különböző pillanatokat, fontos állomásokat, és meghatározó eseményeket az életünkből. Emlékek, melyek végigkísérik a mindennapjainkat, melyek megnevettetnek, vagy éppen ellenkezőleg elszomorítanak, de sohasem szűnnek meg létezni. - Számára mind elveszett.- Hiszen minden egyes fénykép, és emlék egy memento mori, mert az élet ugyanúgy elröpül, akár az azt felépítő pillanatok.

Írói közlemény

Sziasztok!!!

Sajnálom, hogy csak most jelentkezem, miközben a rész még mindig nincsen kész. Kicsit elszámoltam magamat, és besűrűsödtek a programok. Nyári munka, nyaralás... időm pedig nuku. Viszont kipattant a fejemből egy újabb történet, és a Hope-on is gondolkodtam. A helyzet a következő: a mostani sztoriból előreláthatólag 10-12 rész van még vissza. Gondolkodtam azon is, hogy esetleg hozok részeket az újból két Hope között.. Még nem döntöttem el. A folytatást szeretném még valahogyan ezen a héten feltenni, esetleg jövőhét eleje. Annyit elárulhatok, hogy egy részekkel ezelőtti szál tovább fog gabalyodni.

 

Egy kis ízelítő  a folytatásból:

 

,,- Tessék?

- Semmi- legyintetett- folytassa nyugodtan- erőltetett egy újabb mosolyt az arcára,  és érdeklődve pillantott a szenzációhajhász firkászra.

- Jól van- bólintott, majd folytatta.- Azt szeretném megkérdezni, hogy itt a Forma 1-ben, amely megköveteli az állandó 100%-os figyelmet, hogyan tudsz elvonatkoztatni a balesettől, attól, hogy akár sokkal rosszabbul is járhattál volna?- kíváncsian emelte tekintetét a csokoládébarna szempárra, mely egy pillanatra lecsukódott a kérdés hallatán."

 

 

,,Nem tudta, hogy mi tévő legyen, ez a csók teljesen összezavarta. Nem számított rá. Mint derült égből villámcsapás rengette meg bizonytalan pillérekre épülő, elképzelt világát, melyet arcán cinkos mosollyal, kegyetlenül összedöntött."

 

 

Remélem sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket, és hamarosan találkozunk! ;)

15. rész- Az álmok birodalmában

Sziasztok!!

 

 

Sikeresen megírtam a folytatást, melyben egy nagyon fontos kérdésre fogtok választ kapni! Remélem tetszeni fog a rész, és továbbra is kitartotok mellettem a hosszabb- rövidebb kihagyások ellenére is! Mostantól megpróbálom sűrűbben hozni a részeket! Ezúttal is jó olvasást szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak!:)

 

 

 

   Egy elfojtott  érzés dermesztő sikolya futott végig az éjsötét árnyba burkolózó ház kihalt folyosóján. Egy fojtogató sikoly, mely elhalt a tomboló szél végtelen örvényében, egy elhaló segélykérés, mely egy reménytelenül sötét, harcokkal teli élet felszabadító végét jelentette. Véget, mely minden egyes másodpercben ott lappangott, és várt a tökéletes alkalomra, de elhalasztotta lesújtó győzelmét. Vesztett... 

    Halk léptek rendezetlen sorai kavarogtak az örvénylő fájdalomban, és az összetört szív bizonytalanul húzta maga után az erőtlen testet. Remegő kezek kapaszkodtak az aranyozott kilincsbe, és a fehér álmokkal átfestett ajtó vészjóslóan sóhajtott fel, miközben feltárta a férfi előtt azt a borzalmas látványt, mely összedöntötte a törékeny üvegtéglákból felépülő, égmeszelő kastélyát.

     A hófehér csempén pirosas vonalak futottak végig, melyek kitöltve a lapok közötti  fugacsíkokat, elágazó, és végtelen ereket képeztek. A mindent behálózó érrendszer egyetlen egy pontból indult ki, egyetlen egy hatalmas vértócsából, mely érdekes alakot festett a fehér padlózatra.
   Ott ült, kezében a sötétvörös vérrel beborított pengét szorongatva, és üres tekintettel maga elé meredve. Egész testében remegett, és a fájdalom lassan költözött bele teste minden egyes porcikájába,  miközben fogait összeszorítva kapkodta a levegőt
- Miért tetted?- az értetlen férfihang nyugtalanul visszhangzott vissza a kis helyiségben, és a szív eszeveszetten kezdett zakatolni az angol mellkasában. A szőke hajú nő tekintete lassan emelkedett a csokoládébarna szempárra, és az ajkai remegve nyíltak szóra.
- Me.. mene..menekülj!- préselte ki fogai között a szót, és erőtlen kezét lassan emelte fel. A férfi lélegzetvisszafojtva fordította fejét a kéz irányába, de cselekedni már nem volt ideje, egy éles tőr fúródott a mellkasába. A nyilalló fájdalom csigolyáról, csigolyára haladva, lassan járta végig teste minden egyes zugát, miközben sejtjei szinte ordítottak. Tekintetét esetlenül emelte  az ismeretlen, maszkos alakra, aki kegyetlenül forgatta meg az ezüstösen csillogó tőrt, melyet egy hirtelen mozdulattal kirántott a férfi szívéből. Az elgyengülő lábak összerogytak, és a test tehetetlenül zuhant a földre, miközben  a szív egyre erőtlenebbül lüktetett, és a lassuló ütem elhalkuló ritmusa egyre reménytelenebbül szólt.
   Tekintete egy örökkévalóságig tartó ezredmásodpercig találkozott a kék szempárral, melyben félelem, és bűntudat járt egy érdekes, és végtelenül keserű táncot. Egy árva könnycsepp gördült ki a gyönyörű kékségekből, mely lassan vette fel a törékeny nő hófehér arcának vonalát.
- Sa...sajnálom- formálta hangtalanul a betűket,  miközben könnytől csillogó szemei talán véglegesen lecsukódtak.
   A férfi egyre nyugtalanabbul kezdett forgolódni az ágyában, és kezeit ökölbe szorítva, remegő ujjakkal hadonászott a levegőben, miközben izmai teljesen megfeszültek. A testét ért sokkhatás felgyorsította szíve ritmusát, mely eszeveszett ütemet dobolt a mellkasában. Hektikus vonalakkal keresztezett homlokán pedig verejték gyöngyözött, és  zihálva kapkodta a levegőt.
    A fájdalom lassan emésztette fel, és kezei erőtlenül emelkedtek a nő irányába, de már nem érhette el a gyenge kart, nem tapinthatta a puha bőrt, már nem érezhette, már nem. A halál diadalittasan csettintett, és elégedetten mosolyogva nézte a fuldokló őrangyalt, aki tehetetlenül kapálódzott, majd összes erejét elveszítve lassan elsüllyedt a végtelen óceánban.
    A férfi keze esetlenül zuhant a földre, és szíve utoljára dobbant a mellkasában, miközben füleit tompa hangok foszlányai ütötték meg. A valóságnak tűnő álom gyötrelmes képe lassan halványodott el a férfi elméjében, és a hangok egyre erőteljesebben visszhangoztak vissza a fejében. Arcát puha kezek simogatták, és nyugtató hang duruzsolt a fülei mellett. Szíve egyre egyenletesebben dobolt a mellkasában, és szemei lassan kinyitódtak, de a levegőt továbbra is zaklatottan kapkodta.
- Itt vagyok, itt vagyok- a kezek lágyan simogatták a férfi hátát, miközben a szemei előtt egyre tisztábban rajzolódtak ki a tárgyak körvonalai, és mellkasa is egyre ütemesebben emelkedett fel, és  le.- Nyugodj meg, nincsen semmi baj! Itt vagyok... itt vagyok- húzta szorosan magához a férfit, és ujjai óvatosan köröztek a gerincén, miközben a kis kórterem hosszúkás küszöbét fáradt lábak lépték át. A vörös hajú nő gondterhelten sétált az ágy mellé, melyen továbbra is mozdulatlanul feküdt az angol nő. Szőke fürtjei esetlenül zuhantak vállaira, míg rendületlenül barangolt az álmok földjén, melyből nem talált  kiutat.

  Magányosan bandukolt, átfázva, és  reménytelenül, kiszolgáltatva, és elhagyatottan. Lépései bizonytalanul követték egymást a világ peremén, mely a valóságot, és az álmokat, az életet, és a halált választotta el egymástól.  A halál tornácán táncolt, és kétségbeesett segélykérései válasz nélkül visszhangoztak vissza a végtelenségben, miközben árnyéka volt az egyetlen társa.
   Azonban a lidérces sötétséget felemelő, és reményteljes világosság követte, miközben nyomasztó magánya társra talált. Egy csokoládébarna szempár, egy bátorító félmosoly, két erős, és vigyázó kéz, egy biztonságnyújtó ölelés, egy nyugtató érzés. A férfi alkotta édes képzetek birodalmában újra vigaszra lelt. A furcsa, és eddig ismeretlen érzés melegséggel járta át az egész testét, és újra reménnyel töltötte meg könnycseppektől csillogó szemeit.
   Talán ez a hely szebb, mint a valóság? Talán itt végre nyugalomra lelhet? A lebegés az élet, és a halál között a tökéletes állapot a számára? De akkor miért vonzza a világosság? Miért követi fejvesztve azt a vékonyka fénycsóvát, ami lehet, hogy sehova se vezet? Egy vékonyka fénycsóva, mely egyre gyorsabban távolodik, és egy ismeretlen, de mégis ismerős világ kapujáig vezeti.
  Kíváncsian pásztázza végig szemeivel a hatalmas kaput, melnyek fémrácsai között utat tört magának a fényes áradat. Gondolkodás nélkül nyúlt a kilincsért, melyet egy határozott mozdulattal lehúzva kitárult előtte a csodálatos világ. Azonban a világosság helyett, szörnyű sötétség fogadta, mely bekebelezte, és kegyetlenül magával ragadta.
   Zaklatottan pislogott, miközben füleit bántotta az egyenletesen csipogó hang, mely betöltötte az egész szobát. Nem tudta, hogy hol van, hogy hogyan került ide, nem tudta, hogy miért lüktet ennyire a feje, és miért ennyire nehéz a visszaemlékezés. Édes tudatlanságban szenvedett, mely körbeölelte, és felemelte, mely nem engedte a mélybe zuhanni, de mégis téves képzetekkel hitette. Ez a tudatlanság azonban teljesen megrémítette. Kétségbeesetten kereste az információkat, de zavarodott elméjében csak emlékfoszlányok töredékei keveregtek céltalanul. Nem tudta, hogy milyen nap van, hogy hogy hívják, és hogy egyáltalán ki ő.
  Hosszú másodpercekbe tellett, mire az éjszakai köntösbe burkolózó tárgyak alakjai körvonalazódni kezdtek előtte. Az ajtó résein beszűrődő apró fényfoszlányok hosszúkás vonalakat festettek a hófehér falakra, melyeken színes festmények sorakoztak. A sarokban magányosan várakozó kis csomagból kiemelkedő rózsaszín lufi pedig  vidáman lassúzott a bukóra nyitott ablakon beáramló lágy szellővel. Azonban tekintete megakadt a világos rózsaszín gömbön kirajzolódó méretes betűkön, melyek egy nevet alkottak. Talán így hívják? Ez az ő neve? Hope... Négy betű, egy élet. Talán az ő élete? Hozzá kapcsolódik ez a név? Hirtelen pánik lett úrrá rajta. Szíve egyre hevesebben dobogott a mellkasában, és szemei kétségbeesetten cikáztak a szobán. Ki ő? Miért van itt? Miért nem emlékszik semmire?!
  Tekintete hirtelen a kis éjjeliszekrényen árválkodó vázára szegeződött, amelyben egy rózsaszál aludta az igazak álmát. Meg akarta fogni, érezni bőrén a tövisek szúrós érintéseit, be akarta szippantani a virág fenséges illatát, és elolvasni a kis cetlin levő írást, de lábai nem engedelmeskedtek neki. Mozdulatlanul terültek el a gyűrött lepedőn, és bármennyire is koncentrált lábai egy helyben masíroztak. Remegő kezeivel tanácstalanul tűrte hátra arcába lógó szőke hajtincseit, miközben a következő pánikroham lassan elhatalmasodott felette. Csapdában érezte magát, a saját korlátai közé szorítva, a saját börtönében raboskodva.
   Miközben a riadt nő lábai modzulatlanul feküdtek, addig a férfi türelmetlenül rázta őket. Törökülésben gubbasztott a hatalmas franciaágyon, miközben letörten meredt maga elé. Az óra egyenletesen kattogott, és szívverése lassan felvette ezt a nyugodt ritmust, azonban gondolatai nem hagyták nyugodni. Nem értette, hogy miért kísértik ezek a szörnyű rémképek minden egyes éjjel, miért nem hagyják nyugodtan pihenni? Hetek óta leverten ébred a hajnali órák egyikében, és utána képtelen visszaaludni. Csak magányosan fekszik az ágyán, és a plafont bámulja. Számolja a háza előtt elhúzó autókat, figyeli az éjszaka apró neszeit, és végigjárja tágas háza kihalt szobáit.
   Azonban ez az éjszaka más volt. Nem egyedül kellett kiállnia a lassan szokásosnak nevezhető ,,éjjeli műszak" megpróbáltatásait. Két kéz simogatta szorgalmasan, és egy selymes hang nyugtatta. A nő közelsége csendesítette a férfiban tomboló vihart, azonban az égi háború továbbra is beterítette fényes lángcsóváival, és haragagos ágyudörrenéseivel a csata színterét.
- Nagyon késő van. Gyere, feküdjünk vissza!- kúszott a férfi mellé, és kíváncsian kezdte fürkészni a tekintetét.
- Nem akarok aludni- rázta meg határozottan a fejét, hangja mégis bizonytalanul szólt. Ujjait makacsul összekulcsolta maga előtt, és tekintete a polcon sorakozó könyvek sokaságán futott végig.
- Nah, gyere!- nézett mosolyogva a férfira, aki csak megforgatta a szemeit.- Lewis, vár a puha ágyikó!- mászott be a paplanja alá, és kezével megpaskolta az angol párnáját, aki egy mély sóhaj közepette elterült az ágyon. Morcosan húzta magára a takaróját, és fancsali képpel az arcán meredt maga elé.- Jó éjszakát!- suttogta a francia nő, miközben leoltotta a villanyt, így újra sötétségbe borult a hamradik emeleti szállodai szoba.
- Jó éjt!- ismételte meg a férfi, és kezeit összefonta a mellkasa előtt, miközben gondterhelten felsóhajtott.
- Lewis, mi a baj?- emelkedett fel a barna hajú nő, és érdeklődve pillantott a feszült szempárba.
- Megint valami hülyeséget fogok álmodni- dünnyögte alig érthetően, mire a francia nő fáradtan fújta ki a levegőt.
- Itt leszek, és amint elkezdesz mocorogni felkeltelek, rendben?- nézett mélyen a férfi szemeibe, aki bizonytalanul bólintott, majd kis gondolkozás után fejét a párnájába fúrta.
- Akkor, jó éjt Lewis!- helyezkedett el a francia nő is, és mosollyal az arcán fordult az angol barátja felé.
- Neked is, Cosette, neked is!- suttogta, és a szája szegletében megbúvó mosoly egy görbe vonalat festett az ő arcára is
  Miközben álommanó lassan belopódzott a kis helyiségbe, addig a kórteremben egy zaklatott szempár szegeződött a fehér plafonra. A helyiséget megtöltötte a kétségbeesés torokszorító érzése, és szinte tapintani lehetett a feszültséget. Hope megtörten hallgatta az infúzió egyenletes csipogását, mely az orvos bizonytalan szavaival keveredett. Gondolatai azonban teljesen máshol jártak... Vajon  sok barátja volt, vagy teljesen a munkájába temetkezett? Egyáltalán milyen volt a munkája? Szerette? Olyan helyen dolgozott, amire mindig is vágyott? Egyáltalán mire vágyott? Mik voltak a céljai? Elérte azokat?  Sikerült valóra váltania az álmait?  Elégedett, és boldog volt, vagy utált felkelni minden egyes nap? Egyáltalán ki volt ő, és mit akart az élettől?!



 

Közlemény!

Sziasztok!!!

   Mint látjátok mostanában eléggé sok idő telik el két rész feltétele között. Sajnálom, de az év végi vizsga felemésztette minden energiámat, és elvette az összes időmet.  Viszont most, hogy sikeresen túl vagyok rajta, megint lesz időm a történettel foglalkozni. Nem mintha nem foglalkoztam volna vele az elmúlt napokban is, hiszen ezzel a történettel fekszek le, és ébredek, de a gondolataim "papírra" vetésére már nem volt időm, és talán energiám sem.

  Nem ígérek semmit, de reményeim szerint még ezen a héten meghozom nektek a folytatást. Remélem, hogy a sok várakozás nem vette el a kedveteket az irományomtól, de ha mégis megértenélek titeket.

   A részek gyakoriságát nézve, terveim szerint a nyári szünetben több időt tudok írásra fordítani, és így a folytatás is hamarabb fog majd érkezni! Illetve gondoltam egy-két meglepetésre is a nyár folyamán, de erről részletesen majd később beszélnék.

 

Ezúttal is szeretnék  ,,Jó utolsó napot" kívánni mindenkinek a suliban, és remélem mindenkinek olyan lesz a nyara, mint amilyenek megálmodta!! ;)

 

14. rész- Szükségem van rád

Sziasztok!!

 

Sikerült befejeznem a folytatást, remélem még nem pártoltatok el mellőlem! A rész megírásában nagy segítséget kaptam a barátnőmtől, amit ezúttal is nagyon szépen köszönök neki! Ha nem lettél volna ennyire türelmes, talán sosem készült volna el!:) Ezt a részt neked ajánlom!!:)

Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!;)

 

Elmélyedten fürkészte a nyüzsgő embertömeget, mely mint egy színes kavalkád öntötte el a Heathrow Airport repterét, miközben a hangos beszélgetések foszlányainak egybemosódott zaja  bántotta a füleit. Kezeiben a beszállási kártyákat szorongatva, méretes bőröndökkel körülbástyázva magát ült a hatalmas épület közepén, és testét egy régi, de mégis ismerős érzés töltötte el. A magány megsemmisítő érzése. Bár szerető emberek vették körül, barátok, akik még tűzbe is mennének érte, és sosem hagynák cserben, úgy érezte ezzel a problémával mégis egyedül maradt. Nem tudhatták, hogy ez milyen hatásokkal van a mindennapjaira, és hogy mennyi energiáját emészti fel. Nem érthették, hogy mennyire lefoglalja a gondolatait, és hogy mennyire megkeseríti az egész életét.
   Mérhetetlen bűntudat gyötörte, mely egyrecsak elhatalmasadott felette, és befészkelte magát teste minden egyes porcikájába. Bár mindenki azt mondta, hogy nem az ő hibája, ami történt, hogy nem tehet arról, hogy hogyan alakultak az események, mégis valami belső hang állandóan azt suttogta, hogy csakis az ő hibája, csakis ő okolható a történtekért. Rémálmaiban vérrel festett betűk rajzolódtak ki előtte, nyomasztó csendesség vette körül, és valamiféle sötét erő húzta lefele a véget jelentő, végtelen mélységbe.
   Fejét előredöntötte, és szemei a kezében árválkodó két papírdarabra szegeződtek, melyek a türelmetlenül járó lábaitól feszülten remegtek az ujjai között. Tekintete lassan kúszott tovább, majd elmélázva toporgott a csuklóján levő kis vágást szemlélve. Szemei szinte automatikusan lecsukódtak, és az agyát elöntötték a baleset szörnyű emlékképei, melyek könyörtelenül törtek utat maguknak a gondolatai között. Újra ott ült az autóban, a kormánykereket szorongatva, és abban a rémisztő, de mégis csodálatos kék szempárban visszatükröződve.  Már találkozott ezekkel a meggyötört kékséggekkel, melyek vakmerőséggel telitődtek, már látta ezt a gyenge, és megfáradt testet, melynek vonalai bájos alakot rajzoltak,  már hallotta ezt a félelemmel teli hangot, mely egy utolsó lélegzetért, egy utolsó esélyért esdekel,  már érezte ezt az elképzelhetetlenül mélyen gyökeredző fájdalmat, mely fogságban tartja, és reményvesztetté teszi. Az álmaiban kísértette a meggyötört nő, aki árván bolyongott ebben a hatalmas, és veszélyekkel teli világban, aki már nem látta a kiutat, és csak egy valakire várt, egy emberre, aki kérdések nélkül tárja szét a kezeit, és óvatosan, de mégis bizalomtól dúzzadóan öleli magához az állandó csatáktól, és megpróbáltatásoktól kimerült testét.
     Az elnehezült tekintet a csokoládébarna szempárra emelkedett, és a félelemtől remegő kezek lassan csúsztak végig a férfi karjain. Karokon, melyek bizonytalanul nyíltak szét, majd óvatosan fonódtak a nő vékonyka dereka köré, akinek szíve reményvesztett ritmusa egyszersmind úgy kezdett zakatolni a mellkasában akár egy vonat, és erőtlen tagjai újra élettel telítődtek. Arcát megkönnyebbülten fúrta a férfi nyakhajlatába, és mélyen szippantott bele a levegőbe, melyben a markáns parfüm ismeretlen, de mégis ismerős illata kavargott. Megnyugtatta a férfi közelsége, és az oly régen kigyúlt tűz egy utolsó, és árva szikrája újra lángra lobbantotta a remény életteltelien, és kitartóan táncoló tüzét.
   Hope biztonságban érezte magát a férfi védelmet nyújtó ölelésében, és teljesen beletemetkezett ezekbe a valótlan képzetekbe, melyek az álmok oltárán születtek. Békésen aludt a nagy, és tágas kórházi szobája kényelmes ágyán, melyet össze sem tudott volna hasonlítani azzal a kemény, és kopott matraccal, mely bérelt lakásában szolgált pihenőhelyéül. A helyiséget azonban barátságtalanul csipogó hang töltötte meg, melynek ütemét csak az infúzió lassú csepegése törte meg időközönként.
     Delet ütütt a harang, és a kitárt ablak széles párkányára egy daloló madárka szállt, aki már több, mint egy hete, midnen egyes nap, ugyanebben az időpontban meglátogatta a mozdulatlanul fekvő szőke hajú szépséget. Mert a vágások, a véres kötések,  és a zöldes-kék foltok  alatt, egy csodás lélek lakozott, melyen már oly sok sebet ejtettek, hogy bár lassan a porba hullt, még mindig büszkén ragyogott. Azonban a férfi lelki szemei előtt csak az a borzalmas kép lebegett, melyen a tehetlenül fekvő nő testét már gépek uralták, és szájából csövek lógtak ki.
     Homlokát összeráncolta, és arcát a tenyereibe temette, miközben mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. A zaj egyre tompábban visszhangzott vissza a füleiben, azonban a hangos gondolatok összevisszasága lassan teljesen megőrjítette. Forrt benne a düh, gyűlölet öntötte el a testét, és méreg csörgedezett az ereiben. Ujjai  megfeszülve csukódtak le, és kezét ökölbe szorítva türelmetlenül ütögette a pad peremét.
- STOP!- egy határozott, és ideges női hang ütötte meg a füleit, míg egy gyengéd, és puha kéz simított végig az ökölbe szorított kezén. Zavartan kapta fel a fejét, és tekintete egy feszült szempárral találkozott, mely aggódva vizslatta az önmagát marcangoló férfit.- Figyelj- a nő letette a kezében pihenő kávét a kis asztalkára, majd helyet foglalt a barátja mellett.- Ezt be kell fejezned- nézett komolyan a férfira, aki  egy keserű grimasszal az arcán meredt maga elé.
- Mit?- kérdezte rezzenéstelen arccal,  ridegen.
- Ugyan Lewis - sóhajtott fel, miközben gondterhelten túrt bele bársonyos hajába.- Már megint azon téped magad, igaz?- kezdte, és tekintete a férfi barna szempárjára szegeződött, melyben  az elfojtott érzések kilátástalan örvénye kavargott.-  Több, mint egy hét telt el a baleset óta. Túl kell lépned rajta Lewis, élni a saját életedet, ez így nem mehet tovább! - emelte meg a hangját, amitől a férfi láthatóan megrezzent egy pillanatra.-  Fogd már fel, hogy nem te tehetsz róla! Baleset volt!- szinte már kiabált, amikor a monológja végéhez érkezett. Szavai súlyossága teljesen megrémítette a férfit, azonban a makacssága, és a hiúsága nem engedett. Mély levegőt vett, miközben lehunyta a szemeit.
- Kérlek, fejezd be!- formálta dühtől remegő ajkakkal, és  keze nagyot csattant a padon, mire a körülötte állók kíváncsian  fordultak feléjük. A férfi szinte a bőrén érezte a rá szegeződő, csodálkozó tekinteteket, de már nem tudta kontrollálni magát.
- Most hova mész?- értetlenül kapta fel a fejét az angolra, aki feldúltan állt fel a kis padról, megelőzve ezzel a vita folytatását.- Lewis, ne menj el, beszéljük meg! Kérlek...- nyúlt a brit pilóta kezéért, de ő elrántotta a karját.
- Itt van a belépőkártyád- feszülten nyújtotta a kis papírdarabot a nő felé, de miután látta, hogy barátjának egyáltalán nem akaródzik elvenni azt, egyszerűen levágta a padra. Keze másodszor csattant a fán, de továbbra sem törődve a bámészkodó utasokkal, megragadta a bőröndjét, majd pillanatokon belül el is tűnt a nagy tömegben.
- Sajnálom, én..én nem így akartam- suttogta a távolodó férfit szemlélve, miközben mérgesen rázta a fejét.- Hogy lehetek ilyen hülye?!- tette fel magának bosszúsan a kérdést, majd csalódottan döntötte fel a férinek szánt fekete itallal telitöltött poharat.

  

***

  Az ajtó résein kiszűrődő halványan pislákoló fény, érdekes árnyékokat festett a törtfehér falakra, míg a szélesen kitárt ablakon beáramló levegő lágyan süvített végig a kis folyosón.  A sötétsgébe burkolózó szállodai szobát uraló monoton csöndességet, azonban ingatag, és lassú léptek  neszei törték meg. Viszont a tétova léptek hirtelen megtorpantak, és a lábak bizonytalanul kezdtek toporogni a fényes márványlapokon.  A francia nő lehunyta a szemeit, és engedte, hogy a mellkasából felszakadó mély sóhaj szerte foszlassa minden kételyét,  hogy már magabiztosabban kapaszkodhasson bele az aranyozott kilincsbe, melyet lehúzva kitárhassa a nagy, és tömör faajtót.
  Tompa fény világította meg a mennyezetet gondterhelten bámuló angol arcát, melyen meggyötört vonalak futottak végig. A tanácstalanul fénylő tekintet lassan a szobába belépő személyre szegeződött, azonban abban a pillanatban vissza is vándorolt a plafonra, egy lehangolt fejrázás közepette. A barna hajú nő zavartan tűrte hátra az arcába lógó kósza hajtincseket, miközben leült az ágy szélére.
- Lewis- szólította meg a  némaságba burkolózó férfit, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt a hatalmas, és puha matrac közepén. Cosette keze óvatosan nyúlt az angol karjához, de mielőtt lágyan végigsimított volna azon, ujjai megálltak, és csalódottan rogytak le az ágyra.  - Lewis- ismételte meg a férfi nevét, aki még egy pillantást sem vetve a francia nőre,  megkövülten meredt maga elé.- Lewis, kérlek...
- Igen?- kapta tekintetét a nőre, dühtől izzó szemeivel.- Mégis mit akarsz? Megint leordítani a fejemet?! Nem volt elég reggel?- húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve pásztázta a nő dermedt arcát.
- Nem csak..
- Csak?
- Lewis, csak beszélni akartam veled...arról- sütötte le a szemeit- de úgy látom feleslegesen fáradoztam-  állt fel az ágyról, és csalódottan fürkészte az angol tekintetét, aki inkább lehunyta a szemeit. A halk léptek egyre távolodó neszei azonban megrémítették a férfit, nem akart megint egyedül maradni.
- Várj!- suttogta, és hangjában érződött a megbánás. A francia nő kíváncsian fordult vissza, és egy megtört férfival találta  szemeben magát.- Beszéljük meg- pillantott fel, és gesztenyebarna szemei mélabúsan tükröződtek vissza a kékségekben.
- Rendben- bólintott, és visszaült a férfi mellé.- Csak szeretném, hogy tuddd, hogy mennyire sajnálom a reggel történteket.   Nem így akartam, de az elmúlt hetek engem is szörnyen megviseltek és egyszerűen elegem  van már,  hogy mindig erősnek kell melletted látszanom, nehogy bármelyik percben összeroppanj. Én azt hittem, bízol bennem, és megosztod velem a téged nyomasztó dolgokat. De mostanában inkább elzárkózol előlem, visszahúzódsz, és állandóan önmagaddal harcolsz, miközben észre sem veszed, hogy ami neked fáj, az ugyanúgy bánt egnem is. Teljesen elbarikádoztad magadat, és alig kommunkáltál velem.  Pedig...- nyelt egy nagyot- fontos vagy nekem Lewis. Szeretlek- csuklott el hangja, és fátyolos tekintetében visszatükröződött a magával vívódó férfi arca.- Lewis, miért voltál ennyire rideg, és elutasító velem mostanában? Mit tettem ellened?! Legalább most mondj valamit! Kérlek..mert nagyon rosszul esik nekem, ahogyan viselkedsz, és mivel nem árulod el, hogy mi bánt, ezért még csak nem is segíthetek. Vagy én lennék a baj? Én miattam lennél ilyen?- tette fel remegő hanggal a kérdést, mely  még a levegőt is megfagyasztotta. A francia nő gyönyörűen ragyagó kék szemei, most sós folyadékkal telítődtek, és a mindig élettelteli arcán  kövér könnycseppek szánkáztak végig. Az angol férfi nagyot nyelt, miközben lehunyta csokolédábarna szemeit, és a  mellkasából felszakadó sóhaj feszülten törte meg a pár pillanatra beálló síri csöndet. Kezeire támaszkodva, lassan felnyomta a törzsét, majd lábait keresztezve maga előtt, arcát a tenyereibe temette.
- Nem te vagy a baj- rázta meg a fejét, és megtörten pillantott fel a könnycseppektől csillogó, kék szempárba.- A baj én vagyok- suttogta, és ujjaival lassan végigszántott az arcán. Kívűlről esetlennek, és zavartnak tűnt. Feszült, és merev mozdulatai, ideges dobolása, mély lélegzetvételei, zaklatott pillantásai, deprimált, és nyugtalan tekintete,  mind egy rezignált ember képét festették.
   Tanácstalanul harapott bele az alsó ajkába, és nagyot nyelt, mielőtt szóra nyitotta volna a száját. Azonban ajkai újból összezáródtak, és mellkasát egy feszült sóhaj hagyta el. A francia nő párás tekintete várakozóan figyelte az angol férfit, miközben ujjai lassan indultak el az erős férfikar felé. Ujjbegyei óvatosan érintették meg az angol bőrét, majd tenyerével lágyan simított végig a puha kézfejen. A stevenage-i pilóta arcán egy halvány mosoly árnyéka futott végig, miközben testébe melegség költözött az érintés nyomán. - Sajnálom a ma reggelt, az én hibám- hangja halkan szólt, mégis magára vonta a figyelmet. A francia nő tekintete érdeklődve emelkedett az angol csokoládébarna szemeire, és ujjait összekulcsolta a férfiéval. - Tudod, nem mondtál semmi rosszat, vagy bántót, csak az igazságot, ami...- hallgatott el,  és lehunyta a szemeit, mély vallomásra készült.- Én próbálok küzdeni ellene, és nem akarok mártírt játszani, de ha egy hülye belső hang folyamatosan azt mondogatja, hogy csakis én vagyok a hibás, csakis engem terhel a felelősség, akkor mégis mit tegyek? Nem akartalak még ezzel a problémával is téged traktálni, nem akartalek magammal húzni.. Már így is több terhet cipelsz miattam, a fél életed ráment arra, hogy  kirángass engem ezekből a helyzetekből. Azt hittem, hogy képes leszek egyedül leküzdeni ezt, és felülkerekedni a problémákon, de körülöttem egyre vastagabb a sötétség, és már nem tudom, hogy mit tegyek. Cosette, sajnálom, hogy nem hozzád fordultam már a kezdetektől és engedtem, hogy a makacsságom legyőzze a józan ítélőképességemet, és hogy ezzel teljesen elmartalak magam mellől. Pedig nekem... nekem szükségem van rád. Tényleg, mindennél jobban- kezdett el helyeslően bólogatni, miközben szemei könnybe lábadtak, ahogyan a szavak elhagyták az ajkait.- Szeretlek Cosette, és sosem akartalak megbántani, sosem akartam, hogy fájjon neked, miattam...- hajtotta le a fejét, és arcát a tenyereibe temette. A kis szobára csönd telepedett, azonban a fehér falra festett női árnyék lassan közeledni kezdett a férfihoz. Keze lágyan nyúlt a lefele csúcsosodó áll alá, és a fej lassan emelkedett felfele. Két üveges tekintet nézett farkasszemet egymással, két szerető szív dobbant egyszerre, és két szélesre tárt kéz font körbe egy magányos testet.
- Szeretlek Cosette- suttogta, és még szorosabban húzta magához a vékony testet.
Melegség járta át minden porcikáját, és megnyugvásra lelt. Szüksége volt a nő közelségére, vigyázó szavaira, menedéket nyújtó karjaira, gyengéd érintéseire, gondoskodó pillantásaira, minden egyes rezdülésére.
- Én is szeretlek- mosolyodott el, és óvatosan eltolta magától a férfit, hogy azokba a mélységes-mély csokoládébarna szemekbe nézhessen.- Túljutunk ezen is, megígérem- mondta bíztatólag, mire az angol halványan elmosolyodott, miközben  óvatosan biccentett a fejével.- De együtt oldjuk meg, rendben?- pillantott fel, és várakozóan tekintett az üveges szempárba.
- Együtt- suttogta, mire a nő lágyan szorította meg a férfi kezeit, és ahogyan homlokaik lassan közeledtek egymáshoz, egyszersmind remény töltötte meg az eddig könnycseppektől ragyogó szemeket, és béke költözött az összezavarodott testekbe. Az összefonódott árnyékok azonban lassan távolodni kezdtek, a kezek viszont nem engedték el egymást, és az ujjak összefűzve pihentek a paplanon.
   Meghitt pillanatok voltak ezek. Egy férfi és egy nő feltétel nélküli barátsága, két lélek örökéletű összekapcsolódása, és két szív makulátlan szeretete egy olyan világban, melyben már rég elkoptak az igazán fontos, valódi értékek. Hiszen rohannak a percek, az órák mutatói szűntelenül róják a köröket, sötét éjszakák követik a fényes nappalokat, zörgő, és színes falavelek borítják be a világoszöld pázsitot, madarak repülnek a meleg délre, és lábnyomok süppednek bele, majd mosódnak el abban a fehér homokban, mely beborítja szívünk verőfényes tengerpartját. Minden körforgásban van mindennel, állandó változásban megállíthatatlanul forog a Föld, és rohan a világ, ők mégis ott voltak egymásnak ebben a végtelen univerzumban....
 

Egy újabb díj!:)

Sziasztok!!

 

Jelentem a blogom egy újabb díjat kapott, amit nagyon szépen köszönök Deveczkének!:)

A szabályok:- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat!

- Válassz ki maximum öt! bloggert akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra!

- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról!

- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:

♥ Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

♥ Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

♥ Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

♥ Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt?

♥ Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

 

Lonzita: Az ő története igazán magával ragadó, és gyönyörűen van megfogalmazva. Az egyik kedvencem, és mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a Forma 1 világát, és Fernando Alonso-t!

Stella: Fordulatos, és kiszámíthatatlan. Talán ezzel a két szóval tudnám a legjobban jellemezni az ő történetét! Mindig húz valami meglepőt, és sosem unalmas! Mindenkinek szeretettel ajánlom!

Bloodorange: Rengeteg történetét olvastam, és mindegyiket imádtam! Arról nem is beszélve, hogy mindig valami újat, valami mást alkot! Aki egy picit is kedveli Sebastian Vettel-t, annak kötelező olvasmányok!:)

Deveczke: Bár tőle kaptam a díjat, ellenkező esetben biztosan ő is a választottak között lett volna! Már régóta olvasom a történeteit, bár a legjobban az EMTT. szeretem tőle. Nagyon jól alakítgatja a szálakat, és mindig izgalmasat alkot!:)

1, Minden. Egy-egy mozdulat, pillantás, emlék, vagy kép. A múlt, és a jelen, a barátaim, és az idegen emberek. De a legnagyobb erőt mégis az olvasóim jelentik, akik egyszerűen csodálatosak! Mindig szakítanak rám időt, és én ezt nem tudom eléggé meghálálni nekik!

2, Igazából nincsen olyan dal, amelyre rá tudnám húzni a kedvenc szót. Viszont vannak olyanok, amelyek időközönként mindig elő-elő kerülnek. Ilyen pédául Beyoncé: I was Here, illetve Emeli Sandé: Read all about it c. száma.

3, Anglia, azon belül pedig London. Sokan azt mondják, hogy nagyon szürke, és mindig borús. Viszont én imádom az esőt, és kicsi korom óta vonz ez a hely.

4, Az utolsó gondolatom az volt, hogy végre találkozom a barátnőmmel, akit annyira imádok, és akivel ritkán látjuk egymást. Bár mostanában azért a találkozások száma kezd sűrűsödni, aminek nagyon-nagyon örülök!:)

5, Egyértelműen Lewis Hamilton-t. Biztosan elmondanám neki, hogy milyen sokat jelent ő számomra, és hogy milyen  szinten sikerült megváltoztatnia az életemet. Mert megváltoztatta, és teljesen felforgatta, amit nagyon szépen köszönök neki! Ma talán nem lennék olyan, amilyen vagyok, ha ő nem lett volna akkor!

 

Mégegyszer nagyon szépen köszönöm a díjat, és megígérem még ma nekiállok a folytatás megírásának!:)